“…megpróbáltam az előttem látható valóságot szürreális változatba átfordítani.” – Interjú Matyasi Gábor kreatív tárgyfotóssal

Létrehozva: 2013. január 23., szerda 01:01


Matyasi Gábor nevével legelőszőr Stalter György fotóiskolájában találkoztam. A neve akkor még nem mondott túl sokat nekem, de a képei annál inkább: csupa izgalmas fotómanipuláció. Legalább is elsőre úgy nézett ki minden képe, mintha kemény Photoshop kezelésen esett volna át.

Döbbenten néztem az alkotásait. Hogy lehet ilyen különleges dolgokat létrehozni, majd gyorsan kiderült, hogy amit mi szoftveres trükknek hittünk, az a valóság.

Matyasi Gábor ugyanis a képeit nem utómunkával teszi egyedivé, hanem már eleve így kerülnek a gépe elé a fotózásra váró tárgyak: kifúrt üvegpohár, valódi pitypangok a befőttesüvegben, villanykörtéből kimászó élő hernyó, stb.


Hogy lehet ez? Az ember nézi a fotókat és nem hisz a szemének. Pedig minden trükk valóságos. Elképzeltem Gábort, ahogy otthon dolgozik, valódi MacGaywer eszköztárral és módszerekkel. Mi mással teheti? Ezt szeretném most megtudni tőle:

Gábor, gondolom sokan kérdezik, honnan jött az ötlet, hogy ilyen különleges és kreatív tárgyfotókat készíts?

Elég későn kezdtem el fotózni, akkor már évek óta kórházban és a rendelőmben dolgoztam párhuzamosan (Dr. Matyasi Gábor fogszakorvos, szájsebész), így rendszerint meglehetősen későn érkeztem haza a munkából. Előtérbe kerültek tehát az éjjel (is) űzhető fotós műfajok. Az asztro- és a party fotózás egyike sem az én zsánerem, végül maradt az otthon, akár egy kis fürdőszobában űzhető tárgyfotózás. Már az első képeimen is a lehetőleg teljesen egyedi, szokatlan képi világra törekedtem, valami olyasmire, amit eddig még más nem láthatott, s így nem is fotózhatott. Mivel ehhez csak teljesen hétköznapi tárgyak álltak a rendelkezésemre, így ehhez a tárgyakat kellett manipulálnom, szokatlanná alakítanom, meglepő kontextusba hoznom őket.


Miért az aprólékos kézzel történő előkészítésre összpontosítasz, miért nem utómunkával akarod ezeket megoldani?

Kezdetben sem a fotózáshoz, sem az utómunkához nem értettem. A fogorvosi szakmámból adódóan azonban volt a kezemben egy olyan precíziós műszerpark, amivel fémet, üveget, műanyagot … szinte mindent nagyon pontosan meg lehet munkálni. Ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni, s hamarosan olyan védjegyemmé vált, hogy nem is akarok változtatni rajta. Számtalan kép van, amit sokkal jobban meg lehetne csinálni Photoshoppal, de akkor elbizonytalanítanám a nézőket, hogy melyik manuális, avagy melyik digitális trükk. Így aki ismer biztos lehet benne, hogy a képeim nem digitálisan manipuláltak … ráadásul a fentiek miatt nem is tanultam meg a Photoshop használatát, a mostani gépemen nincs is.


Mennyi időt vesz igénybe, egy egy anyag elkészítése?

Nálam … Éveket. Az ötlet egy pillanat, a “meg kellene már csinálni” viszont évek. Ötletek tömegeit írom fecnikre, mondom telefonra, rajzolom orvosi receptre, hogy aztán a “Pató Pálos rend” miatt legtöbbjük soha ne valósuljon meg. A többségük akkor jut újra az eszembe, amikor a neten belebotlom, hogy valaki már megcsinálta. Hihetetlen a tempó, ha nem készíted el, akkor valaki egy-két éven belül biztosan megcsinálja ebben a rohanó, vizuálisan túlpörgött világban.

Utómunkát egyáltalán nem alkalmazol, pl. színkorrekciót sem?

De, természetesen van utómunka a szinte mindig RAW-ban készített képeken. Némelyiken kifejezetten sok. A legtöbb munka a homogén fehér vagy fekete hátterek hibáinak az eltüntetése. Porszemek, szenzor maszatok, vízcseppek, ujjlenyomatok … Ezekkel az általam kedvelt minimál hátterek miatt sok a gond. Mindig állítok a “levels”-en, sokszor az expozíción, kicsit élesítek … Általában ennyi. A színekkel nem nagyon foglalkozom, kevés van belőlük a képeimen. A képek kezelésére, RAW konverzióra Apple Aperture-t használok.


Úgy tűnik, kifogyhatatlan vagy a kreatívabbnál kreatívabb ötletekből. Hogy kell elképzelni Téged?
Mész az utcán, látsz egy pitypangot, és eszedbe jut, hogy milyen jól nézne ki egy befőttesüvegben?

Régebben tényleg így ment, mindenről megpróbáltam az előttem látható valóságot szürreális változatba átfordítani. Ez egyébként remek szórakozás volt, s az első két három évben (ez volt a legtermékenyebb időszakom) ez a módszer bőségesen el is látott témával. Most egy kicsit eltávolodtam a fotózástól így megváltozott a módszerem, nem gyűjtök napi rendszerességgel. Az utolsó kiállításom -Az aluljáró- már egyetlen tematikára épülő képek sorozata volt. Ezt az ötven-hatvan képet pár éve egy gyönyörű őrségi éjszaka találtam ki 2-3 óra alatt. Ültem a sátor előtt, a csillagok alatt … minden nagyon inspiráló volt … Soha nem felejtem el.

Hosszú évekig a kreatív tárgyfotózásban élted ki magad, személyek nagyon ritkán jelentek meg a fotóidban.
Pár éve viszont mintha fordult volna a kocka és egyre több kreatív emberábrázolással találkozom.  Korábban az embereidet a tárgyakkal “öltöztetted” fel, de amit utoljára láttam tőled, ott egy üveglapra helyezted a modelleket és alulról fotóztad le, és az is egy erős, ötletes anyag lett. Úgy érzed most az emberábrázolások felé mész és eltávolodsz kicsit a tárgyfotózás világától?

Igen egy kicsit ki akartam próbálni magam ezen a területen is. Egyrészt végre valakihez szólni akartam a műteremben ( Nem tudom tudja-e a nagyérdemű, de nem csak a bárányok, de a villák is hallgatnak ), másrészt úgy éreztem, hogy a tárgyfotózás méltatlanul kevés érdeklődésre tart számot. Próbálkoztam emberekkel, de szerintem még nem az én világom. Naponta féltucat embert műtök meg, mégis zavar, hogy egy modellt esetleg percekig, órákig kell “cseszegetni”, instruálni. Igaz a modellek nem kapnak érzéstelenítőt. Egyszerűen zavar, hogy valaki miattam kerül kényelmetlen helyzetbe. Persze lehet, hogy ez a két-három alkalom egyszerűen még nem volt elegendő, de a lényeg, hogy nem éreztem magam olyan otthonosan, mint a tárgyaim között.


Alkotói pályádról sem a megszokott előmenetel mondható el. A kreatív tárgyfotózástól eljutottál odáig, hogy már saját “guruló galériád” van és önmagad értékesíted a képeidet! Mesélnél erről a “cirkuszi” kocsiról, hogyan jutottál eddig?

Bár maga a cirkusz nem igazán, de a cirkuszi kocsik mindig is nagyon izgatták a fantáziámat. Évente pár alkalommal végigfuttattam egy “cirkuszi lakókocsi” Google keresést a gépemen. Így akadtam egy felvonulási épületként használt ipari lakókocsira. Egy régi ütött kopott klasszikus fa lakókocsi volt. Felújítottuk, átalakítottuk a családdal és persze néhány szakemberrel. A TRUEWHY SALOON elsősorban egy guruló galéria, melyben a mágneses falakra tapasztott képek mellett egy professzionális, A1 méretben nyomtató printer, stúdióvakuk, hátterek, projektor, hangosítás található … Szóval galéria, előadó tér, s egy kisebb műterem is egyben. Két éve a Szigeten debütáltunk, majd bejártuk Budapestet, de tavasszal Pécsett is voltunk vele. Sajnos idén májustól már csak egy parkolóban porosodik. A TRUEWHY SALOON kudarca volt az utolsó lökés, hogy visszatértem lélekben is a szájsebész-fogorvos szakmához. Most egyelőre erőt gyűjtök, ez a projekt anyagilag és lelkileg is kimerített egy kicsit.

A fotózáson túl videó klipeket és rövidfilmeket is készítesz, és még van egy zenekarod is. Nem nehéz ennyi dolgot összeegyeztetni és egy kézben tartani? Melyik területet érzed a leginkább magadénak?

A filmezés, klip készítés nagyon magával ragadott, de az végképp teljes embert igényel. Egy háromperces filmen majd két hetet dolgoztuk a Mediawave kisharsányi táborában … Tetszett, de ez tényleg nagyon megterhelő, ehhez ebben kellene élnem. A Bijou zenekar klipjeire büszke vagyok, bár már persze nem így csinálnám. Jellemző, hogy a forgatás napján láttam profi kamerát először. Mégis szeretem őket, főleg a Táncot. Ott egy valódi szürreális világot teremtettünk, s minden tárgyat a fotóimhoz hasonlóan kézzel készítettem. Már hetekkel előtte elkezdtem a feleségem tepsijét speciális tükörré alakítani, de a csiga Swarovsky kristályokkal való feldíszítése csak aznap hajnalban fejeződött be, s majd három órán keresztül tartott. Imádtam csinálni. A blues harmonikázás … A Johnny Biglip Band már több mint 20 éve, még az egyetemen alakult, bár míg akkortájt heti négy koncertünk is volt, addig most egy évben sincs ennyi. A blues elkopott, de a zene remek kis kikapcsolódás a régi haverokkal. Egy lassú bluesban minden benne van, az életed, a fiatalságod, a kudarcok, a régi lányok, a Borsodi sör, a gyerekeid féltése … Minden. Nem tudok jobb módszert az érzéseid átadására. A kisfiam 8 éves, most kezdett gitározni. Elgondolkoztam rajta, hogy vele végre nekem is meg kellene tanulnom kottát olvasni … Fotózni sem tanultam, zenélni sem … Ilyen autodidakta fazon vagyok.

Van-e fotóasszisztensed vagy inkább mindent egyedül fotózol?

Szinte mindig egyedül dolgozom, de a ” kopasz lányos” sorozatomnál a tárgyak logisztikáját a szervezést a feleségem végezte. Két nap alatt 80-90 beállítás! Ő kalapálta össze amit én csak lazán összeraktam. Kemény menet volt, minden nap reggeltől éjfélig … 8-10 képtől eltekintve soha nem publikáltam még ezt az anyagot.


Mekkora területen dolgozol, van-e saját műtermed és mekkora?

A művészi ambícióimmal együtt fokozatosan csökkent a műtermeim mérete is. Az Ajtósi Dürer soron a Keleti Blokk társulatában volt egy közel 50 nm-es műterem. Itt még Bijou klip is készült. Aztán szintén a Blokkban egy 16 nm-es ( de galériázott, parkra néző ), s végül most a héten fejeztem be a rendelőmben a cc. 8,5 nm-es panel, röntgenszobába való átköltözést. Egyébként ez a legműtermesebb a fekete falaival, és a plafonról lehúzható pantográf rendszerrel. Ez már tényleg csak kisebb tárgyak fotózására és a fogászati fotózásra alkalmas, de egész nap ott vagyok benne. A fogászati fotózást egyébként már évek óta oktatom a fogorvos, fogtechnikus kollégáknak. A szájban történő makrofotózás állítom, hogy a szakmai fotográfiák egyik legnehezebbike. Fény a szájban semmi; minden nedves, párás; a páciens izeg-mozog, nyel, köhög; a fogak csillagnak, fényesek. Mindezt kézből kell fotózni pár másodperc alatt, legtöbbször speciális tükörből. Ráadásul a standardizált beállítások nagyon szigorúak, hogy a több éves eltéréssel készült képeket is össze tudjunk hasonlítani. Hát nem egy kreatív terület, de legalább fotózás .

Kiállításokkal, különböző elismerésekkel a hátad mögött milyen jövőbeni terveid vannak még?

Talán 2004 óta most a legnehezebb erre válaszolni. Az elmúlt években fotós szerettem volna lenni, profi fotós. Most ezt úgy gondolom, hogy már nem fog menni. Ezért a hobbimat és a munkámat szeretném kifejezetten szorosra fűzni. Az enyém az egyetlen rendelő az országban, melyben fotóműterem is van. Ez hihetetlen lehetőség, nagy szakmai előny. A technikus nem csak egy gipszmintát, s egy színkódot lát, hanem a mosolyt az arcot, a macro objektívvel fotózva akár egyetlen fogat. Dolgozom most egy interaktív elektronikus könyvön is, szintén a fogászati fotográfia témakörében. Remélem szeptemberben vagy októberben elérhető lesz az iBookstore-ban. Végül pedig, bár nagyon az elején járok, de a Dental Media Library néven egy kifejezetten fogászati tematikájú stock fotó könyvtárt is megnyitottam. Ebben lesz egy klasszikus stock vonal is, de persze egy igazán kreatív képekben sem lesz hiány. Persze nem egyedüli fotósként, hanem fogorvosokkal, fotósokkal együtt szeretném feltölteni képekkel. Azért a “fine art” vonalat sem felejtem el végleg, csak most pihentetem. Szívesen készítenék társadalmi célú, számomra is fontos témákkal foglalkozó képeket, a saját abszurd stílusomban. Mint a 2011-es ARC-ra az “Apával játszom” című, egy dohányzás elleni kampány képe volt. Díjazott lett, de végül az ígéretekkel szemben nem került ki a közterekre, pedig már ki is volt nyomtatva az összes példány … állítólag túl durva volt. A kórházi osztályunkon százakat láttam meghalni a dohányzás miatti szájüregi rákban … az tényleg durva volt … Ennek, ellenére ezt a vonalat még megpróbálom. Két rövidfilm is motoszkál bennem, de ez nagyon távoli jövő még. Szóval biztos, hogy egyszer fogok még alkotni.


Sok fotográfus kicsinek találja ezt az országot és a határon túli lehetőségeket is kutatja. Te hogy látod a hazai helyzetet?

2007 óta vagyok a Szövetség tagja (Magyar Fotográfusok Szövetsége), de mégis magányos farkas maradtam. Erről persze csak én tehetek, de emiatt viszonylag keveset tudok a hazai helyzetről. Szerintem nagyon sok a tehetséges fotós itthon. Egy kis fény mintha azért lenne, de meg nagyon magas ISO-val kell exponálni, s ezért zajos is egy kicsit a szcéna. Ki kell menni! Aki ismerősöm sikeresebb lett, az mind nyitott külföld felé. Engem is mindenki zavarna a cirkuszi galériámmal, de család és munka mellett …. Az a baj, hogy van egy biztos egzisztenciám, ahova vissza tudok menekülni, így nem küzdök eléggé, mert nem vagyok rákényszerítve.


Mit mondanál azoknak a fiatal fotós tehetségeknek, akik ma idehaza szeretnének eredményeket elérni?

Egyediség, kreativitás, tudatosság!

Ki kell lógni a tömegből, mert a fotós világ ma már óriási tömeg, óriási konkurencia. Kreatív koncepció kell, tudatos alkotás. Lehet csinos csajokat fotózni, partykat, celebeket, de ez olyan mint a postának a dísztávirat. Színesebb mint a többi, de mégis csak egy kuli munka, ami egy tucat után ismétlődik. A fotográfia minden területén lehet valaki sikeres, ha beleteszi azt a pluszt, ami személyisége egyediségéből jön. Sajnos ez keveseknek sikerül, de azért korántsem reménytelen. Ja és még egy … Ne szippantson be senkit a technológiai marketing. Eltekintve a néhány tényleg nagyon technika igényes műfajtól, nem kell túldimenzionálni a high-tech jelentőségét. Én most egy Nikon D5100-al fotózom. Aki nem ismerné, ez egy belépő szintű tükörreflexes gép, az egyik legegyszerűbb Nikon … Senki se higgye, hogy a technika kövezi ki az az utat a sikerhez. Elég csak rápillanatni Andre Kertész vagy Henry Cartier Bresson gépére.


Mit a titkod, hogy ennyire máshogy látod a világot?

Nincs titok, mindenki másképpen látja a világot… ki így, ki úgy. Ennek sem a neurofiziologiai, sem a spirituális titkát nem tudom. Egyszerűen ilyenek a gondolataim. Furcsa, mert a munkám nagyon is konzervatív, szabályok közé szorít … Lehet hogy ez egy mentális szelep …? Nem tudom, de hálás vagyok ezért … csak azt sajnálom, hogy mostanság alig-alig engedem le itt a “gőzt”. Ritkán fotózom már, nagyon ritkán, de szerintem ez nem baj … soha nem a mennyiség híve voltam.