Benkő Sándort valaki személyes ajánlása révén ismertem meg. A FotosWorkshophoz kerestem egy profi tanárt, aki a diákokkal megismerteti a professzionális fotóműterem eszközeit, a divat- és a modell világításokat. Munkáit már jól ismertem, nem egyszer, nem kétszer köszöntek vissza óriásplakáton, magazinokban, és be kell valljam, akkor még a torkomban dobogott a szívem, amikor legelőször megkerestem. Munkáit látva egy nagyon határozott, talán kicsit nagyképű embert képzeltem el, aki ül a profin felszerelt műtermében és nem áll szóba akárkivel. Az izgalmam szerencsére alaptalan volt, mert egy rendkívül barátságos, közvetlen emberrel hozott össze az élet, akiből még a szakmai alázat sem hiányzott.

Az Artfoto stúdióba belépve az első dolog, amit nem lehet nem észrevenni, az a több száz igazolvány és Polaroid fotó, ami az üzenő-falon kap helyet. Itt csupa olyan ember szerepel, aki betért már Benkő Sándorék műtermébe és emlékezetes pillanatokat okozott az alkotónak is. Színészek, politikusok, sportolók, üzletemberek és civil személyek mind helyet kapnak itt. Dobó Katát például az elsők között szúrom ki, de olyan “gyerekképű” még a fotón, ami miatt meg is kérdezem, hogy ez mikor készült? Sanyi pedig meséli, hogy Katát a legelsők között fotózta, egy modellverseny után közvetlenül, talán 1995-ben, és azután újra és újra fotózta őt magazinokba, katalógusokba.

Leülünk és beszélgetünk, szakmáról, emberekről, a világról.

Ha jól tudom, Te képzőművésznek tanultál, mégis, hogy lett belőled fotográfus?

A kettőt nem látom ellentmondásnak, inkább jó kiegészítésnek. Mert a fényképezőgépre is lehet úgy tekinteni, mint művész kezében az ecsetre. A kérdés csak az, hogy ki milyen szándékkal tartja azt a kezében. A festészet eszköze az ecset, a fotográfiáé a fényképezőgép, ettől mind a kettőt lehet művészi szinten űzni. Ez már egyéniség és tehetség kérdése.

Aki már hallotta nevem, ismeri munkáimat, az többnyire divat- és alkalmazott fotográfusként tájol be, nevemet esetleg az Artfoto -val köti össze, de valószínűleg nem tud eredeti képzőművészi hátteremről.

Életem meghatározó része mindmáig az a tény, hogy Németországban nőttem fel 56′-os magyar szülők gyerekeként. Ott jártam iskolába, beleértve a képzőművészeti egyetemet Mainzban. A fotográfia zavarba ejtő rejtelmeivel és egyben szépségével először fotószakkörön találkoztam a Bajorországi Burg Kastl magyar Gimnáziumban, ahová szüleim 10 éves koromban beírattak. 14-15 éves koromban kaphattam szüleimtől első fényképezőgépem, egy tükörreflexes használt Zenitet hatalmas buborékkal a frontlencsében, amit az egyik Magyarországi nyaralásunk alkalmával vettek. Innentől a fényképezés lett az életemet kísérő része, de nem azért, mert minden áron fotós akartam lenni, hanem a velem kapcsolatos fontos mozzanatok megörökítése miatt.

Akkortájt a nővérem és húgom is rendszeresen vásároltak különböző női divatlapokat, amelyeket a csinos lányok, meg a szép fotók miatt én is szívesen és kíváncsian lapozgattam. Persze, hogy megfordult ilyenkor irigykedve fejemben, hogy bezzeg, de jó dolga lehet ezeknek a fotósoknak, ilyen csinos lányokkal veszik körül magukat, pedig akkor a Playboy-t még nem is ismertem. Mégsem gondoltam komolyan arra, hogy ezzel kellene valaha is foglalkozzak.

Iskolai tanulmányaim során viszonylag hamar kiderült, hogy jól tudok rajzolni, festeni, így a képzőművészethez van tehetségem. Lelkes tanáraim ebben megerősítettek, és támogattak is, ezért erre a pályára készültem. Érettségi és Bundeswehr után a Mainz-i Képzőművészeti Egyetemre jelentkeztem, majd 1984-ben lediplomáztam.

Életem szépen előre tervezett pályája viszont gellert kapott, amikor egy Magyarországi nyaralás alkalmával megismerkedtem egy rokonszenves magyar lánnyal, aki divattervezéssel és ruhakészítéssel foglalkozott. A sors fintora úgy hozta, hogy a rendszerváltás környékén miatta kerültem vissza Magyarországra. Autodidakta módon és reklámcélból először az ő ruhakollekcióit fényképeztem, majd a váratlan sikeren felbuzdulva ruhakészítő barátainak a katalógusanyagát. 1991-től Körtvélyesi Éva által létrehozott ELITE magazinba fotóztam divatanyagokat, portrékat, közben Németországi kapcsolataim révén élesben is közel kerültem a divatfotó szakmához. Kezdőként, mint a szivacs minden elérhető tudást, tapasztalatot magamba szívtam, a gyors előrehaladásban képzőművészeti neveltségem fontos előny volt, de tudatában voltam szakmai hiányosságaimnak, meg a személységemből fakadó határaimnak is. Így indult el pályám a divatfotográfia területén.

Képzőművészből lett fotográfustól az ember azt várná, hogy művészképeket készítsen. Te viszont tűéles, tökéletesen világított divat-, reklám- és tárgyfotókat készítesz. Miként alakult ez így?

Frissen Magyarországra kerülve az idehaza már kialakult képzőművészvilágba, fotóstársadalmi hirarchiába oldalbeszálló lettem. 1990-ben 35 éves voltam. Nem volt szakmailag hasznosítható, kialakított kapcsolatrendszerem. Tapasztalatból kiindulva azt is tudtam, hogy itt szabadúszó képzőművészként, de akár képzőművész tanárként családommal nem fogok tudni egyhamar a Németországban megszokott szinten megélni, kellett tehát egy működő alternatíva. Az akkor újonnan alakult Budapesti Goethe Intézetben lett volna lehetőségem az igazgató mellett a tolmácsolásra, de végül is meghátráltam, a szimultánfordításban nem éreztem magam elég profinak.

A nyolcvanas évek végétől a húgom egy ismert német reklámügynökségnél dolgozott és tulajdonukban volt egy profin felszerelt 1000 négyzetméteres fotóstúdió 5 fotóssal. Az Opel ezekben az években a német teniszcsillag Steffi Gráffal hirdette magát, és a reklámfotók ebben a stúdióban készültek. Először csupán merő kíváncsiságból jártam oda haverkodni, aztán láthattam a fotósok képeredményeit is. A látottak alapján tele önbizalommal úgy gondoltam, hogy ezt én is tudom, talán még jobban is. Kaptam is lehetőséget a bizonyításra, és be is jött. Többször jártam a stúdióvezetővel külföldön fotózni Miami-ban, Törökországban, meg a Kanári Szigeteken is. Divatképeket készítettünk a német Fashion Guide magazinba, fürdőruha és fehérneműfotókat, a képeredmények látványosak voltak. A jó tapasztalat adta a kézenfekvő ötletet, hogy Magyarországon is divatfotográfiával kellene foglalkozzak. Aztán az ötletet átültettem a valóságba, és 1992-ben megalapítottam az Artfoto stúdiót. Függetlenül akartam dolgozni a Budapesti bérműtermek időbeosztásától, a megbízhatatlan stúdiótechnikájától, és láttam némi üzleti fantáziát a bérbeadásban is. Akkoriban a szakmai újdonság ereje miatt mindkettő viszonylag hamar bejött, és belecsöppentem az újonnan alakuló hazai divatvilágba. A tárgyfotózás az elején csak profil kiegészítés volt, aztán egyre több hangsúlyt kapott munkámban.

Elsősorban a divatképeidről ismerünk, de rengeteg tárgyfotót is készítesz, többek között most is van egy ékszerfotós megbízásod. Mi az a terület, amire ma a leginkább szüksége van a megrendelőknek?

Ez a megrendelő reklámszándékaitól függ. Ahány megrendelő, annyi terület, annyi igény. Persze lehet igyekezni minden megfogalmazott igénynek megfelelni, de ez a minőség rovására mehet a szakosodás hiánya miatt.

Bármennyire is szeretném beleásni magam, és a profizmus szempontjából látom is ennek alapvető szükségességét, az igazi szakosodás, azaz specializálódás a piaci verseny hiánya miatt Magyarországon még nem működik. Az élet rákényszeríti anyagi okokból az embert arra, hogy mindennel foglalkozzon, csak azért, hogy gördülékenyen működjön az üzlete. Persze lehet előny is, mert különböző szakterületeken szerezhetünk felületes tapasztalatot, de kellően nem tudunk elmélyedni egyikben sem, ez a nagy hátránya. Főmunkáim a divat területén most inkább Németországból érkeznek. Idehaza a gazdaság “dübörgésével” számomra az a helyzet állt elő, hogy sok partnerem vagy kámforrá vált, vagy elpártolt, mert talált olcsóbb megoldást, vagy egyszerűen túlélési üzemmódba kapcsolt. Árharc van egy beszűkült piacon. A még működő cégek visszafogják reklámtevékenységüket, a csökkenő bevételeikhez igazítják azokat. Véleményem szerint, a gazdasági piac beszűkülése azt a ronda mellékhatást eredményezi, hogy erőteljesen nő a protekcionizmus, meg az árharc a megmaradt és még jól fizető munkákért. Tapasztalom, hogy sokszor nem az győz, aki csuklóból szállítaná a csodás és egyedi reklámértékű képeket, mert ez a szakmai hivatása, hanem a másod és harmad vonalból érkező “titánok”, akik nem a minőséggel győznek, hanem sokszor a nevetségesen alacsony árral. Pedig a képlet egyszerű: minél profibb valaki, a minőségi szolgáltatások folyamatos javítása miatt, egyre több pénzt fektet be az infrastruktúrába. Aki fotós, az tudja, hogy a beszerzés, karbantartás és felújítás egyaránt rengeteg pénzt emészt fel. A kezdőt, vagy az átlagos fotóst ilyen kényszerek nem kötik, tehát bátran engedhet az árból.

Ha nincsen erőteljes piaci verseny a minőségben, akkor a megrendelő nincsen rákényszerítve, hogy termékét, szolgáltatását minőségi hirdetéssel tálalja. Arról nem is beszélve, hogy közülük sokan mindmáig azt hiszik, a fotó azért jó, mert az helyesen van exponálva. Persze akadnak kivételek is, és ezek a szürke tömegből kellemesen kiemelkednek.

Amúgy a kérdésedre visszatérve, arányait tekintve a tárgyfotózás még mindig jóval több és jobban fizető munkát hoz nekem, mint a modelles divatfotózás, sajnos. Ez még egy néhány éve nem így volt. A tárgyfotózásban a munkák során szerzett tapasztalat és a munkafolyamatok biztonságos uralása nagy előny. Így lehet biztosítani minőséget és helyt állni a fiatal fotósok új, és elhasználatlan ötleteivel szemben. Sok fotós menekül a tárgyfotózás elől, mert komplikált. Komplikált a műszaki kamera kezelése, a tárgynak megfelelő objektív, és megvilágítás kiválasztása, a helyes expozíció, multiexpó stb, hogy csak néhányat említsek. A divatfotográfia ehhez képest könnyűnek tűnik, persze nem az annak, aki komolyan űzi, csak más. A divatfotográfiának is megvannak a maga nehézségei, amit csak az fog tapasztalni, aki egyre komolyabban veszi, és egymás után eltünteti a fehér foltokat tudásában. Aranyat is csak az talál, aki ás. A tárgyfotózás saját stúdiót igényel, egyedi berendezéssel, a divatfotográfia nem. A divatfotós, vagy ügynöke stúdiót, kamerát bérelni szokott.

Hiába szeretnék és tudnék is egyedi színvonalú divatfotókat készíteni, a külső körülmények manapság a tárgyak fotózására kényszerítenek. A modellfotózás presztízse mindig is nagyobb volt, mint a tárgyé, Magyarországon is, de pont ezért tolakodnak túl sokan a kis divatporondon, a hiú és parkolópályás „Celeb-fotósokat” beleértve, és így persze nagyobb az alkupozíciója a megrendelőnek a profikkal szemben.

Egy kb. 200-250 négyzetméteres stúdióban dolgozol, ami a legjobb minőségű felszereléssel van berendezve. Tehát nem csak a szakmai tudásod, a több mint 20 éves tapasztalatodat adod “csak” mellé, hanem a rendkívül magas technikai hátteret is. A megrendelők ezért jobban bíznak benned vagy inkább az emberi tényező dominál?

Az emberi tényező dominál, a szavahihetőséged, a bizalom irántad és probléma-megoldási képességeid iránt. A megrendelő sokszor nem tudja, hogy a felhasznált technika mitől csúcs és mitől drága, de magunk között szólva, nem is ez a dolga. A megrendelő válogat, ezt tudomássul kell venni. Célszerű eszünkbe vésni a munkaszerzéssel kapcsolatban a híres mondást: ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Mutassuk be munkánkat, készítsünk össze portfóliót és egy listát, hogy miért és miben vagyunk jók. Tudni kell, hogy a megrendelő sokszor a hírnévben és a szakmai tudásban bízik, ebben a sorrendben. Ha valakinek nevével sokat találkozik a médiában, gondolja, akkor az szakmailag csakis jó lehet. Ez pedig nem mindig így van.

A fotómunkára kalkulált ár a bevetett eszközök bérleti értékének, a munkatársak költségének és a fotós szakmai tudásának, tapasztalatának, problémamegoldó-képességének együttese. Ezekben különbözhetnek a fotósok. Ezzel kell tökéletesen tisztában lennie a megrendelőnek is. Ehelyett sokszor megelégszik azzal a felszínes és kevésbé fontos ismerettel, hogy hány megapixeles egy fényképezőgép. Pedig az átlagos minőségi technikán túl, amely Magyarországon is könnyen elérhető, vannak ipari használatra szánt csúcs-stúdióvakuk, napi 24 órás hibátlan üzemelésre, tökéletes fénnyel, programozhatók, a fényformálók nagy választékával. Ennek a minőségnek persze meg van az ára. És ne tévedjünk el, ez a felhajtás mind a megrendelőért van, nem az egó miatt! Erről feleségem tudna mesélni…

Profiknak nem kell külön bemutatni a Broncolor vakurendszert, vagy a Sinar fényképezőgépeket, digitális hátfalakat. Ezek a hasznos eszközök a fotószakma Rolls Royce-ai, amelyekről fotósok sokszor csak álmodnak, mint egy jó kis Leica-ról. A megrendelők többségének ezek a nevek nem mondanak semmit, így hiába is hivatkozunk rájuk, mint a fényképek minőséget támogató árnövelő tényezőre.

2010-ben a Társalgó Galériában volt egy fotókiállításod, ahol volt lehetőséged kicsit ötvözni a két tevékenységet (művészet és fotográfia). Miért érezted ezt fontosnak? Miről szólt a kiállítás?

A fotográfia és a művészet nem két külön pár cipő, ahogyan a festészet és a művészet sem az. A művészet ebben egy átfogó fogalom, amelyikben az alkotó a valóságot tükrözi vissza. Aki a puszta leképezési szándékon túl személyes érzelmeit, gondolatait, és tapasztalatait akarja kifejezni, az kellő szaktudással még művészi szintre is emelheti egy-egy fényképét. A többiek pedig a technika mindenhatóságában bízva a kamerába kapaszkodnak, és reflexió nélkül egyszerűen csak lemásolják azt, amit látnak.

Borsos Misivel, a galéria tulajdonosával, aki egyébként ügyes műtárgy-fotográfus, egy Sinar rendszer eladása kapcsán ismerkedtem meg. Hamar kiderült, hogy a képzőművészet, de a fotográfia területén is sok közös érintkezési pontunk van.

1980-ban egy vendégévet töltöttem az akkori Képzőművészeti Főiskolán, ahol a sokszorosító Grafika végzős hallgatóinak csoportjába kerültem. Olyan neves képzőművészek tanítottak engem, mint Nagy Gábor, Raszler Károly, Rozanics Tibor, Kocsis Imre, Patai László és még sorolhatnám. Nagy Gábor a Társalgó Galéria egyik kurátora lett. Tudni kell, hogy a galéria ma Magyarország egyik legpatinásabb kiállító helye, ahová neves művészek állnak sorba a kiállítás lehetőségéért, és egy szakmai kuratórium dönt a jóváhagyásról. Szerencsém volt, a képzőművészi hátterem miatt bólintott végül is rá a kuratórium Misi javaslatára. Izgalmasnak tűnt egy olyan képzőművészt bemutatni, aki az alkalmazott világban tevékeny, de párhuzamosan életben tartotta, és máig követi azt a piros fonalat, amelyet a képzőművészi tanulmányai alatt a fotográfia szakon felvett.

Egy érdekességet fűznék ehhez kiegészítésként. Művészkollegáim sokszor azzal támadnak, hogy elárulom a képzőművészetet, mivel alkalmazott fotográfiával foglalkozom, és ráadásul még kereskedek is. A fotóskollegák, meg nem értik, hogy miért térek ki a művészet területére, “művészkedem”, amikor ők alkalmazott fotográfust látnak bennem.

Néhány éve a Rembrandt házat látogattam Amsterdamban. Erős benyomást tett rám ugyanazon helyen jönni-menni, mint a nagy mester évszázadokkal ezelőtt. Amikor megtudtam, hogy milyen univerzális volt, festészete mellett galeristaként is működött, tehát mások képeivel is kereskedett, alkalmazott munkákat is végzett, ismerjük „Éjjeliőrök” festményét, és emellett rendületlenül a maga elképzeléseit is megvalósította, rádöbbentem arra, hogy az élet már csak ilyen. A múltban például a Renaissance korban is a képzőművészet keveredett az alkalmazott, illusztratív művészettel. Van Gogh például egy pár cipőt ábrázoló festményével igyekezett pénzt keresni. Ma nem állítjuk erről a festményről, hogy ne lenne művészet, igaz nem is a főképe. Persze eszem ágában sincs saját munkámat szerénytelenül és bármilyen formában ezekkel az ismert művészekével összehasonlítani, csak a tényt emelném ki, hogy ők sem a puszta önkifejező művészetből éltek meg, de erőteljes művészetük értékelése idővel letisztult. Sokoldalúak voltak, és ez jól van így. Sok ismert művész alkotói tevékenysége átnyúlt más szakterületekre, de ami a fontos, hogy az önkifejezés szándéka, a reflexió a bennünket körülvevő világra megmaradjon. A fejlett világ különböző részein a társadalomból merítő, High End divatfotográfia is elnyerte a fotóművészeti státuszt.

Művészi munkámban lehetőségem volt az idő fontosságára reflektálni, mint az emberi létet meghatározó fontos tényezőt. Ezekre a kérdésekre igyekeztem a fotográfia eszközeivel saját elkézeléseim alapján válaszokat találni. Ez volt a kiállításom központi témája.

Németországban születtél, ott is jártál iskolába. Hogyan kerültél végül Magyarországra?

Csak majdnem Németországban láttam meg a napvilágot. Még Budapesten születtem 1955-ben, és csak 1956-ban hagytam el nővéremmel, szüleimmel együtt elég kalandos úton Magyarországot. Éltem aztán művésztanári életemet, ami a mai napig is tartana, mint egyetemi kollegáimnak, akikkel mindmáig jó kapcsolatot ápolok.

Mint már említettem, házasságom révén kerültem vissza Magyarországra. Feleségem bár néhány éven át együtt élt velem Németországban, ahol Speyerban egy gimnáziumban képzőművészetet tanítottam, de aztán a jó nyelvtudás és a biztos szakmai célok hiányában hazavágyott. Én meg követtem, mert hittem benne, hogy Magyarország számomra egy jó hely.

És miért Mo-t választottad?

Magyarországgal nagyon jó tapasztalataim voltak a múltban nyaralásaim alkalmával. Sok jó barátra tettem szert, továbbá barátaim mellet sok nyarat töltöttem bohém művészek, írók, zenészek, színészek, és ellenzékiek ösztönző társaságában. Tetszett a lazaság, a közvetlenség, az újdonság varázsa, amit Németországban, ebben az intenzitásban nem tapasztaltam. Úgy éreztem, ebben a rokonszenves közegben meg tudom magamnak és családomnak teremteni a biztos megélhetést, főleg úgy, hogy feleségem munkája is sikeres volt.

Elég sokat ingázol Németország és Magyarország között. Sokszor hívnak Téged fotós munkákhoz és workshopokra is oktatóként. Milyen most az élete egy fotósnak Németországban és milyen idehaza?

Németország gazdasága egyértelműen és hosszú évek óta a gyártásra épül. A cégek erős nemzeti, és nemzetközi versenynek vannak kitéve. Németország talán még exportvilágbajnok is. Ilyen kedvező gazdasági környezet szerencsés kiindulópontja lehet egy ambiciózus fotográfusnak, összehasonlítva a mai magyar gyártás állapotával. Azt a rengeteg terméket népszerűsíteni, fotózni kell. Gondoljunk csak egy OTTO katalógus sokrétű tartalmára. Erre van igény és van vásárlóerő. Fotóstúdiók, fotósok, fotósiskolák tág választékát, workshop-ok tömkelegét találhatjuk ott. Európában az oktatás területén talán Németországban van a legnagyobb diverzifikálása az iskoláknak, a színvonal magáért beszél. Komolyan veszik a fotográfiát, oly annyira, hogy a szakirodalomtól kezdve egészen a kortárs fotóművészetig, a német fényképészeknek komoly szerepük van a világban. Az Esseni Volkwang egyetemen például 5 különböző fotótanszéken szervezik az oktatást, és telt ház van. Ha jó tudom idehaza a Moholy-Nagy egyetemen sincsen önálló fotótanszék, hanem a Vizuális Kommunikáció része.

A minőséget figyelembe véve, tudomásul kell venni, hogy az ember munkája csak komoly kihívásoktól fejlődik. Kihívás nélkül a legjobb esettben is csak stagnálás, inkább sorvadás várható.

Német fotós haverom néhány hete a Facebook-on üzent haverjainak, hogy lenne egy „piszlicsáré” munka 300 Euróért. Egy fodrászüzlet megnyitóját kellene fotózni, legfeljebb másfél óra munka. Azt hiszem, magyarázatként ehhez semmit nem kell hozzá fűzzek…

Több alkalommal is sikerült együtt dolgoznunk, amikor fotós workshopot szerveztem neked. Amit ott láttam, hogy nagyon szeretsz tanítani, türelmesen oktatod és segíted a résztvevők munkáját. Azt hiszem jogos ezután a kérdés, hogy mit szeretsz jobban: fotózni vagy tanítani?

Jó kérdés, mert ezen sokszor én is elgondolkodom.

Az egyetemen elvégeztem a képzőművészet mellett a minősített tanárképzőt is, szerez

tem némi tapasztalatot a tanítás gyakorlásában is, mint gimnáziumi oktató. Más 20-25 diákkal a Művészetet megszerettetni, akik közül sokat talán nem is érdekel annak kulturális összefüggése, és más olyan embereket tanítani, akik eleve azért jönnek, mert kíváncsi szakmabeli fotósok. Azért jelentkeznek, mert tisztelik munkásságod, tanulni szeretnének tőled, szakmailag csiszolódni akarnak, érdekli őket a téma egy-egy trükk ellesése reményében. Oktató munkámnak ily módon lehet gyakorlati haszna, ami ösztönöz. Talán valami szerény szakmai tudást, tapasztalatot, szemléletet adhatok át a következő fotográfus nemzedéknek, ami segítheti őket a kibontakozásban, az egyéni értékteremtésben.

Egy neves Budapesti művészeti iskolában tanítottam 12 éven át stylistokat, majd az újonnan induló fotósza

knak segítettem megfogalmazni az Alkalmazott Fotográfusi szak alapjait. Ezután óraadó tanárként tanítottam fiatal fotósokat műtermi fotózásra, de egy év után feladtam. Arra akart rákényszeríteni az új szakvezető, állítólag pénz hiányában, hogy többé ne profin berendezett stúdiómban oktassak, pedig csak egy jelképes általányt kértem, hanem egy háromlámpás kínai szettel az iskola egyik pincehelységében. Persze hogy nem vállaltam el, magam miatt és a diákok iránt érzett felelőség miatt sem. Úgy gondoltam, és ennek hangot is adtam, hogy nekik joguk van professzionális körülmények között megtanulni a szakmát, ha már fizetnek érte. Ez pedig egy pincében kialakított mostoha stúdióban, három fejgenerátoros kínai vakuval nem működik az igazán elvárt szinten. Megoldották, találtak más tanárt.

A Szellemkép művészi iskola végzőseinek tartok még szakmai órákat az Artfoto stúdióban, ahol a divat-, portré és reklámfotográfia rejtelmeibe avatom be őket profi körülmények között. Fontosnak tartom az oktatást, mivel a tudást nem lehet elvenni attól, aki egyszer megszerzi, ellentétben a javakkal. Mindig rendelkezésre áll, hogy hasznosítsa. De nem mindegy, hogy versenyképes-e ez a tudás, vagy nem? A korszerű és hasznos tartalom kiválasztása pedig a tanár feladata, ezért is kell mindig toppon tartania a szakmai tudását.

De kérdésedre visszatérve, életem javarészét mégis a mindennapi fotózás tölti ki, ami számomra még mindig a személyes kibontakozás terepe, beszéljünk alkalmazott vagy művészi fotográfiáról.

Céged és egy német cég megbízásából tartok tematikus workshoppokat, amelyeket többnyire szakmabeliek, és a fo

tográfia technika alaptudását elsajátítani szándékozók látogatnak. A fotográfia, mint korszerű médiális eszköz folyamatosan közkedvelté válik, ezért a továbbképzéseket egy nagyon fontos lehetőségnek tartom, hogy a jobb technikai tudás birtokában jobb képeket készítsenek az elhivatottak, merjék használni a kamerát a megörökítésre, de az önkifejezésre is. A technikai csiszoláson túl az ízlésvilág csiszolását is nagyon fontosnak tartom ahhoz, hogy minőségben felzárkózzunk a nyugati kollegáinkhoz.

Évekig dolgoztál együtt az Elite Magazinnal, a Nők Lapjával, a Mom Parkkal és olyan ügyfeleid vannak mint pl. az Audi, a Manier (most a teljesség igénye nélkül). Rendszeresen tanítasz (Szellemkép) és szakcikkeket írsz (FotóVideó Magazin, FotóMozaik), továbbá divat- és reklámanyagokat készítesz. Melyik vagy Te igazából?

A szakcikkírás, a szakoktatás és a közelharc a megrendelőkkel a divat- és reklámfotográfia területén mindennapi életem része. Ha a várható bevétel megengedné, és egy picit fiatalabb is lennék, akkor, mint említettem, specializálódnék és a High Fashion világában merülnék el kétszázzal. Arra az útra lépnék, hogy akár a divatfotográfiát a társadalmi visszacsatolások révén magas esztétikai szintre emelhetném, mint ezt Angliában tették olyan neves fotográfusok mint Albert Watson, Nick Knight vagy Rankin. De ez csak egy álom marad, a vonat már elment, és egyelőre nem is működik idehaza, hiányzik a kialakult közeg, pedig sok a tehetség. De a hit és a remény ehhez még megvan, talán nem idehaza, hanem külföldi megbízásra, ahogy most is. Ez viszont egyedül és ösztönző környezet nélkül nem működik igazán. Abból a korból meg már kicsúsztam, hogy megrendelőnek „baráti” pénzen dolgozzak, ez már elvi kérdés is. Ujjgyakorlatnak teszteket készítek

a mai napig, és bevallom a legjobb képeim sokszor a tesztek során készültek, amikor nem kellett kompromisszumokat kötni, a modelleket is én választottam ki a saját ízlésem szerint. Nem mondok nagy titkot, ha bevallom, hogy bizonyos kor felett a család és az üzlet is kötelezettségekkel jár, ami beszűkíti az ember alkotói szabadságát, lehetőségeit.

Az előbb elmondottakból viszont kitűnik, hogy még mindig a divatfotográfia és a hozzá kötődő portréfotográfia a kedvenc területem, ott kiélhetem magam, ha hagynak. De megismétlem, hogy a leadott anyag minősége nem csak tőlem függ, hanem a csapat összjátékától. Ha egyvalaki kilóg a sorból, dőlhet a dominó. A minőség meg egyértelműen pénzbe kerül, aki mást állít, az nem mond igazat. Számomra a MOM Park projekt volt egy ilyen siker story, ahol a megrendelő igényes és profi volt, meg pénzt és paripát is adott, hogy elérjük közösen a kitűzött célt: a legjobbnak lenni a hazai bevásárlóközpontok reklámversenyében. Nyertünk is néhány díjat. Négy éven át olyan fotóanyagokat készítettünk, amelyekre máig büszke vagyok. Nem csak a nagyközönség, de a szakma többsége is elismerően odafigyelt, ami nagyon jól esett és ösztönzött.

Mit tartasz a pályafutásod legnagyobb sikerének?

Hogy sikerült immár 21 éve az Artfoto stúdiót pályán tartani Magyarországon.

De komolyan: Alkalmazott pályafutásom egyik sikerállomása minden bizonnyal az immár 14. éve tartó együttműködés a Győri AUDI Motor Hungáriával, ahol üzletjelentésekbe elnökségi fotókat és munkafolyamati illusztrációkat készítek. Az ügyvezető igazgató Herr Faustmann megbízásából az irodájába évek óta az Audi TT-vel kapcsolatos igényes terepfotókat készítek.

A divat területén a MOM Park üzletközpont megbízása volt fontos számomra. Amikor a megrendelői igényesség találkozik a szakmai igényességgel az egy szerencsés esett. Öröm és kihívás volt ebben részt venni.

Fotóművészetem szempontjából két dologra vagyok büszke: a Hortobágyi Művésztelepi részvételemre, Szebeni András

meghívására. Három alkalommal reflektálhattam barátok és kollegák ösztönző társaságában arra, amit ott fontosnak láttam, és a 2010-es Társalgó Galériabeli kiállításomra, melyet Nagy Gábor volt tanárom és barátom nyitott meg együtt a német követség képviselőjével, Frau Gabela asszonnyal. A kiállítás alkalmával egy könyv jelent meg munkásságomról, amelyet Dr. Bereczky Lóránt a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója mutatott be és méltatott. Ezért mind nagyon hálás is vagyok.

Idén szeptemberben egy a Művészetet támogató alapítvány meghívására Amerikában Cleveland Ohio-ban fogok kiállítani három másik művésszel együtt. Az egész esemény érdekessége: a négy kiállító mindegyike kettős állampolgár, azaz európai állampolgár. Részben Németországban részben Magyarországon él és alkot. A kuratórium tagjai többek között a volt németországi iskolám a Burg Kastl Magyar Gimnázium öregdiákjai, akik fontos amerikai-magyar kulturális eseményként ezen a módon szeretnék támogatni az “öregdiákok” művészetének amerikai bemutatását “Hungary for Art” címen.

Azzal, hogy már bárki képes fényképet készíteni, akár egy mobiltelefonnal is, egyre romlik az Interneten is fellelhető fotóanyagok minősége. A professzionális fotográfusok világát ez hogyan érinti?

A sikeres kép nem a használt technika függvénye első sorban. A kamera csak rögzíti a jelenetet. Erre egy okostelefon is alkalmas. Egy egyszerű “nulla-forintos” kartondobozos lukkamerával is lehet tartalmilag és esztétikailag is csodás felvételeket készíteni. A jó fotó motívuma a fejben és a szívben fogan meg igazán, tükörként reflektálva a külső világra. A gondolat tökéletes képbe helyezése viszont már kiváló szakmai tudás kérdése is, a tehetség ebben segítőtárs.

Az általam ismert hazai fotószakmai oktatás felületessége sok fiatal fotóstehetségnek nem ad hasznos tudást a kezébe, sokszor fölösleges és kötelező sallanggal etetik. Az egyéni képességek fejlesztése nem fontos. A tapasztalható szakmai felhígulás számomra azt mutatja, hogy baj van. Az ok sokrétű. Anyagi okokból komoly fotóintézményekbe felvesznek olyan diákokat, akik a fotográfiát első sorban az iskolában akarják megszeretni. Sokan ott vesznek először kamerát kézbe. Képzeljük csak el azt a zenekonzervatóriumot, ahol a zongoraművész ott találkozik először zongorával…, ez elképzelhetetlen. Ki kell fizetni a tetemes működési költségeket, ez egy főszempont. Aki ettől szenved, az a tehetséges. Nem elitképzésben gondolkodom, hanem egyszerűen abban, hogy az elhivatott és tehetséges hallgató

nak legyen alkalma rászabott, és olyan hasznos tudást elsajátítani, amivel nemzetközi versenyben a csúcson is megállja helyet a konkurrenciával szemben.

Az analóg világban a fotók készítése nagyobb felelőséggel járt, mint most. Az oka a képek látensségében voltak, azaz csak a filmhívás után derült ki, hogy használhatóak-e a felvételek? Itt a Polaroid film használatának volt nagy szerepe, ellenőrizni lehetett a felvételt. A digitális fotózás ezt alapvetően megváltoztatta az összes pozitív és negatív velejárójával. A polaroidok készítése sokat segített a fotóson, hogy ezen a módon ellenőrizze felvételeinek technikai minőségét. Ennek hiányában vakon lőtt, és az eredmény sikerességéről csak a filmhívás után értesült. Egy kampányfotózás viszont sok pénzbe kerül. Ezt régen senki nem merte kockára tenni egy bizonytalan szakmai hátterű fotós alkalmazásával.

Ma a digitális világban, ahol ráadásul a Photoshop széles körben elterjedt, az eredmény azonnal ellenőrizhető, irányítható, javítható. Ha pedig, mint Karl Lagerfeld esetében egy profi stáb készíti elő a produkciót egészen a „mester” gombnyomásáig, akkor csak a személyes ízlésvilág és a kommunikációképesség határozza meg a minőséget. Erre szokták mondani, hogy nem kell nekem okvetlenül tudni, hogy mitől működik belül egy mobiltelefon, ha tudom, mit szeretnék megbeszélni barátommal. „Az amatőrt a technika, a profit az előleg, a mestert pedig a fény helyes használata érdekli” , szokta Misi barátom mondani. Magyarán, fotózzunk szívből, abból nagy baj nem lehet.

A fent említett témát folytatva úgy látom, hogy rendkívül telített lett a hazai fotóspiac. Neked mi a meglátásod, csak Magyarországon van ennyi (önjelölt) “fotóművész” vagy a világ más részein is ezt tapasztalatod?

Az iskolák ontják a “félig kész” fotográfusokat magukból. Csakhogy a mostani magyar gazdasági piacon nincsen elég munka számukra. Sejtésem azért van, hogy 10 végzett fotográfus közül, talán 2-3 marad csak a pályán, a többi kényszerből átvedlik más szakmákba. Pedig sok a tehetség.

A piaci viszonyokat a nehéz gazdasági viszonyok torzítják idehaza. Nem a mester érvényesül, mint külföldön, hanem az olcsó szájhős, de ez más szakmákban is így van. Igazából a verseny mutatná meg, ki tudja a 240 cm-t átugorni, vagy veri le a lécet már 80–nál. Ha viszont a gazdasági környezet a diák és mesterre számára is csak a 80 cm átugrását teszi lehetővé, akkor ne csodálkozzunk, hogy nincs fejlődés, szakmai hirarchia és elismerés, csak a kölcsönös dícsérés.

Önjelölt “fotóművészek” pedig mindig vannak. Balla Demeter mondta egyszer helyesen, hogy ő kikéri magának a “fotóművész úr” megnevezést. Ő kitanulta a fotószakmát, annak mestere. Igazából jó művek vagy rossz művek vannak, és egy jó művész

nek is lehet rossz napja. A fokozatosan ívelő életpálya, ami az őszinte elhivatottságot igazolja. A profit az önjelölt “fotóművésztől” talán az különbözteti meg elsősorban, hogy a profi képes az elképzelését tökéletesen képbe önteni, mivel tisztában van a technikai feltételekkel. A “fotóművész” pedig könnyen ráfoghatja technikai, kreativitásbeli, meg esztétikai hiányosságait a művészi szabadságra.

Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akik most kezdenék a pályát?

Azt, hogy nagyon jól gondolják meg. Ne parkoló pályának tekintsék a fotószakmát, mert esetleg máshová nem vették fel. A személyes elhivatottság megkönnyíti nem csak a tanulást, hanem a későbbi elhelyezkedést is, meg persze a munkát. Minél többet asszisztáljon, mert kell a gyakorlati tudás és a kapcsolatrendszer. Csiszolódjon, tanuljon nem csak a hazai szakirodalomból, hanem külföldi szakirodalomból is, és böngéssze a web-et, hogy napi szinten tartsa nemcsak szakmai tudását és tájékozottságát, hanem az ízlésvilágát is. Utóbbi teszi egyedivé a fotóit, nyomja rá személységének pecsétjét. Ebben a szakmában fontos a körítés, de az ember közben ne veszítse el a kapcsolatot a realitással, maradjon meg a szakmai alázata. Fejlessze képességeit, például az érzékenységét a valóság felfogásában, de az árnyalt visszadásában is. Szintén fontos szempont a kinomult esztétika, csak így kerülhető el a gics, ami minden kifinomult élvezet azonnali halála.

Részt vettél a Fotóelőadás sorozatunk legelső programjaiban előadóként. Jól érezted magad nálunk?

Ezt a tanárok szuggesztív kérdésnek hívják, mivel a kérdésben már benne van a válasz. De igyekszem objektíven fogalmazni. Alapvetően jó dolognak tartom, mert ez a szakmai és személyes kommunikáció fontos része lehet. Te szervezted ennek keretét, a

mi kényelmes az előadónak.

Nagyon jó lehetőségnek tartom fotósok számára, hogy munkájuk hátteréről is szó essen, amit az érdekelt emberek általában kevésbé ismernek. Az utcán figyelmesen sétáló ember sokszor neki tettsző fotó felvételeket lát, de nem tudja, ki készítette és azt sem, milyen szándékkal. A fotók látványán kívül a tartalom, az üzenet, és technikai megoldások kölcsönhatása is izgalmas. Ez alapján lehet objektíven megítélni valaki munkásságának hitelességét. Erre kap lehetőséget.

A tömeg miatt picit izgultam, mert ennyi ember előtt még ritkán tartottam előadást, ráadásul egy olyan területen, ahol közvetlenül a kritikának teszi ki magát az ember. A munkám eredménye olyan, mint a saját gyerekem. Akkor is a sajátod, ha szép, de akkor is, ha púpos, és büszke vagy rá. Minden kritika, akkor is ha objektív, kényelmetlenül érinthet, sebezhet. Az érdeklődő kérdésekből azt a következtetést vontam le, hogy az emberek szakmailag tisztelnek, kíváncsian és pozitívan álltak hozzá munkámhoz, és ez nagyon jól esett. Talán értékelték az őszinteségem velük szemben, és azt az objektivitást, amellyel kezeltem saját fényképeimet.

Hogy érzed, minden nagy “szerepet” megalkottál amit meglehetett idehaza, vagy vannak még állom munkák és feladatok, amiket szeretnél megkapni?

Számomra nincsen visszadőlés. Ha látom, hogy német, angol és amerikai kollegáim hol tartanak a komoly napi kihívások nyomán, úgy vélem, hogy még mindig lenne mit tanulni, különöset megalkotni, de koromnál fogva már túl vagyok a bizonyítási szakaszon. Bizonyítani az ember fiatalon bizonyítson, aztán helyére kerül. Később se dőljön vissza soha, hanem találjon feladatot magának, melyben megméretheti magát a szakma és a saját igényéhez képest. A FotoVideo magazin tulajdonosa Soltész Rezső kért meg, hogy az EISA (European Imaging and Sound Association) keretein belül vállaljam el a fotopaneltagságot, ami megtiszteltetés volt számomra. Itt 16 európai kollegámmal együtt az objektív zsürizés a feladatom. A legjobb fotótermékeket kell tesztek alapján megnevezni, amelyik adott éveben a legjobb. Nem kis feladat, nem kis felelőség.

De visszatérve a fotózásra, a fényképész szakmában nincs nyugdíj, nincs visszadőlés, ez egy életforma, amelyikben érik az ember, ha van célja és kitartása. Itt csak Richard Avedonra és Albert Watson-ra utalnék, akik felül a 70-ig éveikben is még csodálatos fotókat tudtak/-nak készíteni. A klasszikus fotó kortalan idejű.

Ha nem találok kihívást az alkalmazott fotográfiában, nézek magamnak a művészetben, vagy az akár oktatásban, vagy a szakcikkírásban.

Látok viszont még egy-két fontos feladatot számomra: Több éve lobbizom érte, hogy a Képzőművészeti egyetemen széles szakmai közreműködéssel egy Fotóművészeti tanszéket hozzunk létre, ahol egy kétéves posztgraduális képzésben fotóművészeket csiszolnánk. Eddig hiába, főleg pénz hiányában, de nem adom fel, ez az álmom. A másik feladattal a Hollandiába élő Gróf Festetics Dénes bízott meg: Az ő kiterjedt fotógyűjteményének elhelyezése Magyarországon. Ezzel kapcsolatban már fél éve dolgozom, de még sok feladat vár rám.

Az interjút Kelkó Niki készítette
További részletek: www.facebook.com/fotoeloadasok

Létrehozva 2013. március 31., vasárnap 12:05
Kategóriák: Benkő Sándor

5

Vélemények ehhez a bejegyzésehez: ““A festészet eszköze az ecset, a fotográfiáé a fényképezőgép” – interjú Benkő Sándor divat- és reklámfotográfussal”

Szedő Iván

Szimpatikus beszélgetés volt.

Tumbasz kata

Sajnalom, hogy nem lehettem ott az eloadason. Inspiralo, remek interju. Gyorsan meg is neztem az Artfoton a gyonyoru fenykepeket! Koszonet az elmenyert!

Tánc, mozdulat, mozgás a reklám- és a művész fotográfiában – gyakorlati workshop | Foto workshop, fotós tanfolyam

[...] Oktató: Benkő Sándor reklám- és divat fotográfus, oktató! 20 éves hazai és nemzetközi tapasztalattal rendelkező profi fotós – (Benkő Sándor http://www.sandorbenkoe.com), aki rendszeresen publikál, oktat és olyan referenciái vannak, mint pl. az Audi vagy a MOM Park Magazin. Benkő Sándor munkáit és a vele készült interjút itt tudod elolvasni! Kattints ide!  [...]

Reklámfotó workshop: Tárgy- és ékszerfotózás | Foto workshop, fotós tanfolyam

[...] Benkő Sándor munkáit és a vele készült interjút itt tudod elolvasni! Kattints ide!  [...]

Kortárs Portréfotó Workshop | Foto workshop, fotós tanfolyam

[...] a MOM Park Magazin. Benkő Sándor munkáit és a vele készült interjút itt tudod elolvasni! Kattints ide!   Neked szól, ha: – kíváncsi vagy mennyi mindent lehet kihozni egyetlen portréból? – meg [...]

Írd meg a véleményed